„Hajdan roppant erős és hatalmas fejedelem uralkodott az oroszlánok között, és ez az oroszlánkirály szerelemre lobbant egy apró majomlányka iránt. Frigyre is kívánt lépni vele. Ehhez azonban el kellett nyernie Ah Chu istenségnek, az állatok védelmezőjének a jóváhagyását. Ah Chu áldását is adta a nászra, azzal a feltétellel, ha az oroszlán hatalmát és roppant termetét feláldozza a szerelem oltárán. Az oroszlánkirály ráállt az alkura, s ebből a különös házasságból származott a pekingi palotapincs. Mélységesen mély, átható tekintetét kis majomanyjától örökölte, előkelő tartása, méltóságos viselkedése, pompás sörénye és aranysárga színe pedig apja, az oroszlánkirály hagyatékaként maradt rá.”
A pekingi palotakutyák őseit a hagyomány szerint körülbelül az i.e. 1800-as évekig vezetik vissza. A modern DNS-analízis szerint is az egyik legősibb kutyafajta, amely egyenesen a Kínában és Mongóliában élő ázsiai szürke farkas (Canis lupus chanco) leszármazottja. A pekingi oroszlánkutyácskák, a palotapincsek mind a kínai Napcsászárok védelmét élvezték. Bár volt olyan uralkodó is, aki rendeletben tiltotta ki ezeket az ebecskéket a palota területéről, az általános inkább mégis az volt, hogy az uralkodói család kivételével minden embernek tilos volt szaporítani a palotakutyákat. Arról, hogy ez így legyen, halálbüntetés terhe gondoskodott évszázadok hosszú során át.
Ha egy-egy távoli ország nagyhatalmú királya mégis ajándékba kért egyet-egyet a tenyészállatok közül, gondoskodtak róla, hogy a kutyus ne élhessen hosszú életet, és a küldöttségnek, ebből a szempontból, bizony üres kézzel kelljen hazatérnie. Ilyenkor az ajándékozás előtt nem sokkal bambuszszálkákat, tigrisbajusz-darabkákat vagy akár üvegszilánkokat tettek etetéskor a kutya táljába, melyeket az az élelemmel együtt bekebelezett, s ez a halálát okozta az új hazája felé vezető hosszú hajóút során.
A 2500 éve keletkezett Erh Ja könyv már ilyen kurta lábú és tömpe orrú kutyákat emleget, melyeket arisztokrata hölgyek babusgattak gyaloghintóikban, ha kikocsikáztak. A pincsek a palota területén belül sem távolodtak el gazdáiktól, és többnyire leginkább az arasznyi magasságú kínai asztalkák alatt tartózkodtak, miközben zajlott felettük az élénk társasági élet.
A császári palotában a napjainkban is látható Oroszlánkutya-Pagodában tartották és tenyésztették ezeket a „krizantémfejű” kutyákat. Százával éltek ott, és közel négyezer eunuch vigyázott rájuk, gondoskodott róluk. A kölyköket rabszolganők szoptatták és dajkálták saját tejükön, a kifejlett és jólnevelt kedvenceket pedig szertartásszerű rendben vonultatták végig a palotán. A császári főkutyagondozók és -sétáltatók reggelente apró sólyomcsengőkkel gazdagon ellátott felvezetőszárakkal és selyemszalagokkal övezték fel a kedvenceket, hogy nap mint nap az uralkodó és családja elé vezessék őket, a szokásos babusgatásra és egy-egy újabban tanult kis mutatvány előadására.
A lábakat is eltakaró hosszú, selymes és pelyhes szőrzetet hangsúlyozó mai, angolszász tenyészmunkával ellentétben a régi állományt az eredetmonda értelmét jobban tükröző külleműre formálták, amelyhez talán a mai tibeti spániel inkább hasonló. Az alábbiakban olvashatjuk a Mandzsu dinasztia utolsó kínai özvegycsászárnéjának, Cu Hszü-nek ecsetvonásaiból származó küllemi irányvetést, a fajta legrégebbi fennmaradt, hiteles standardját.
„Hadd legyen az oroszlánkutyus kicsi, hadd hordozza a nyaka körül a méltóság dúsan bolyhozott, pompás palástját; hadd lebegtesse futás közben azt a díszlobogót; hadd boruljon végig hátán ez az uralkodói zászló. Hadd legyen az orcája fekete, a keble pedig bozontos; a homloka legyen egyenes és alacsony, akár a császári bokszeré. Hadd legyen a szeme hatalmas és csillámló, hadd feszüljön a füle oldalvást, akár a hadi dzsunka vitorlája; Hadd legyen az orra egyenes, akár a hindu majomistené. Hadd legyen a teste olyan, akár a zsákmányát megragadó vadászoroszláné. Hadd íveljen két mellső lába görbén, mivelhogy amúgy sem óhajt messzire vándorolni, sem pedig elhagyni a császári fölség környezetét. Hadd borítsa lábát dús szőrzet, hogy lépte nesztelenül suhanjon, és pazar farokzászlója hasonlítson a tibeti jakok farkbojtjához, amely lengedezve védelmezi a császári gyaloghintót, midőn elhessegeti a rátámadó fürge röptű, apró ellenségeket. Szőre hadd viselje az oroszlán színét – az aranyló sárgát, hogy kellemesen hasson, midőn sárga köntös ruhaujjába helyezve hordozzák; vagy pedig legyen a színe olyan, mint a rőt medvéé vagy mint a csíkos sárkányé, mert így a császárné ruháskamrájának minden egyes öltözékéhez illik a kutya színe. Hadd tisztelje az őseit, hadd vigye áldozati ajándékait az ebek temetőjébe, a Tiltott Városba, midőn újhold hinti ezüstsugarait az ég boltozatán. Hadd viselkedjék méltósággal, mint valami hercegnő; hadd tanulja meg, hogy nyomban meg kell harapnia az idegen ördögöt. Midőn betegség kínozza, dörzsöltessék be kenetekkel, a havasi leopárd tisztára szűrt zsírjának balzsamával, itassék meg egy findzsa medvebogyólével, amelybe három csipetnyi rinocéroszszarv-reszeléket oldottak, továbbá tétessék rá foltos pióca is. Így megmarad az ebecske; ám ha mégis elköltözik minden élők örök útján oda, ahonnan nincs visszatérés, gondold meg, hogy az ember sem halhatatlan – egy napon neked is meg kell térned őseidhez!”
A feudális Kína és a Napcsászárok birodalmának végeztével a pekingi palotakutya tenyésztésben új kor köszöntött be, melyben a legnagyobb hatásúnak az elsőként pekingi palotapincsekhez jutó angolok bizonyultak. 1860-ban, a Jüan-Ming-Jüan palota fosztogatásakor a termekbe berontó katonák rengeteg megölt kutyát találtak, amelyeket inkább lemészároltak, minthogy a gyűlölt ellenség kezére jussanak. A császár egyik nagynénje azonban nem menekült az uralkodóval, inkább öngyilkosságot követett el a palota egyik termében. Az ő holttestét őrző öt palotakutya lett az alapja a nyugati tenyésztésnek…
www.pincsivilag.sokoldal.hu
Tetszett ez az oldal? Mutasd meg az ismerőseidnek is!
